Kartograph

Fénykoromban féltett kincsnek számítottam. Nélkülem senki nem merészkedett ismeretlen terepre. Túlzás nélkül állíthatom, hogy nélkülözhetetlen kelléknek minősültem, akár manapság a mobiltelefon, mert biztonságérzetet adtam. Ebből kifolyólag igazolatlan hiányzásom könnyedén egy családi perpatvarba torkolhatott. Megnyugtató közelségem hiányában, a legmagabiztosabb sofőrön is egy szempillantás alatt úrrá lett a pánik. Agyán átfutott a feleslegesen megtett kilométerek miatt elpocsékolt benzin anyagi vonzata.

Pláne idegen környezetben vált elengedhetetlenné a pótlásom. Mondhatni, az elsődleges szükségleti cikkek sorába emelkedtem. Alapfeltétele voltam egy kellemes, gondtalan városnézésnek. Áthidaltam a nyelvi akadályokat, hiszen a segítségemmel, egyszerű metakommunikációval útbaigazítást lehetett adni. Tulajdonosom pedig elégedetten nyugtázhatta, jó vételt csinált.

Aztán epizódszereplővé silányultam, egy hangosbemondóba ültetett változatom vette át a főszerepet. Nekem meg maradt a porfogó funkció. Csak akkor kerülök rivaldafénybe, ha az intelligens ketyere bekrepál. Az innováció útjára léptem, s bár a dolog elvesztette a varázsát számomra, de éreztem azért a rokoni kapcsolatot.

Metamorfózisom következő állomásaként a világháló része lettem. Néhány kattintással elérhető vagyok bárki számára, s igénybe veheti szolgálataimat. Kiléptem a tornacipős korszakból, egy lenyűgöző fejlődési ívet leírva. Mégse tudok felhőtlenül örülni, mert elvesztettem az identitásomat. Mintha csupán a féltestvére volnék eredeti énemnek, mivel megváltozott az érzelmi viszonyulás az irányomba.

A távolabbi jövőmre vonatkozó jóslásokba nem szívesen bocsátkozok. Ki tudja, egyszer talán már a Föld is kicsinek bizonyul számomra...